Joinville

A DOE-nak köszönhetően lehetőséget kaptam arra, hogy kötelező, IV. év végi szabadon választható gyakorlatomat egy külföldi kórházban végezhessem. Mindig is vonzott Dél-Amerika, így választásom Brazíliára esett. A harmadikként választott várost, Joinville-t kaptam meg, ami így utólag visszatekintve nagyszerű választásnak bizonyult. A repülést Lisszabonon keresztül oldottam meg. Ha Te is egy portugál légitársaságra (TAP Portugal) bízod az életed mindenképpen hagyj elég időt (kb 5 órát) az átszállásra, mert teljesen kiszámíthatatlanok. Megérkezésem után elfoglaltam szálláshelyem majd másnap megkezdtem a kórházi munkát. A mellém állított doktor, (aki mint kiderült az osztály vezetője) öleléssel fogadott majd egyből szárnyai alá vett és körbevezetett a kórházban. Többnyire a rezidensekkel és a hatodéves orvostanhallgatókkal voltam, szerencsére a legtöbbjük még angolul is beszélt (ami Brazíliában eléggé ritkán volt megtapasztalható). Szakmailag kb annyit tanultam mint itthon tanulhattam volna meg, a kórház nem volt jobban, de rosszabbul sem felszerelt. Nézhettem szüléseket, császármetszéseket, csináltam kardiotokográfiás vizsgálatokat, méhszájtapintást illetve még néhány másik alapvizsgálatot is. A szállásom nagyon jó volt, a Brazíliában megszokottakhoz hűen a CP-m családjánál maradtam egy hónapon keresztül. Elmondhatatlanul kedvesek és segítőkészek voltak, kaptam egy saját szobát, és attól függetlenül, hogy a család feje volt a kórházigazgató, akkor jöttem-mentem amikor csak akartam (nyilván a pofátlanság keretein belül). Ételre többnyire nem is kellett volna költenem, mivel velük reggeliztem, ebédeltem, illetve vacsoránál is szívesen láttak. Az árak a magyar áraknál sokkal magasabbak voltak, az étel kimondottan drága. A social programok nem éppen voltak nevezhetők jól-szervezettnek (értsd totál káosz), így magunknak szerveztük meg a kiruccanásokat. Joinvilleben összesen öten voltunk cserediákok augusztusban, így amikor tudtunk együtt programoztunk. Hétvégenként mindig elutaztunk eleinte közeli (Florianapolis, Foz du Iguacu), majd távolabbi helyekre is (Rio de Janeiro). Az utolsó hét után szintén saját szervezésben elrepültünk az Amasonashoz (ha már egyszer Brazíliában vagyunk alapon), ami egy életre szóló élmény volt. A buszközlekedés nagyon jól ki van alakítva, ár-érték arányban megfelelő és majdhogynem minden elérhető, ha győzi az ember kivárni (és jól bírja a klímát az éjszaka során is). A belföldi repülőközlekedés viszont eléggé drága volt, de ugye olyan nagy az ország, hogy muszáj volt néha ehhez folyamodnunk. Maga a város eléggé nyugis volt, de legalább nagyon biztonságos is, így nem bántam meg, hogy nem az elsőként megjelölt Rioba kaptam helyet. Általában minden délután csináltunk valamit a többi cserediákkal vagy a családdal, esténként pedig több vacsorameghívást is kaptunk a helyiektől. A brazilok nagyon-nagyon vendégszeretőek, és annak ellenére, hogy általában nyelvi nehézségekbe ütköztünk, mindig megpróbáltak minket útbaigazítani, ott segítettek ahol tudtak. Az otthoni vészjóslatokkal szemben egyszer sem kerültem veszélyes helyzetekbe, sosem akartak kirabolni, még Rioban sem. Szóval összességében elmondható, hogy maximálisan ajánlom Brazíliát, életem egyik legnagyobb kalandja volt, ha tetszik a hely és nem sajnálod a pénzt a repülőjegyre, akkor ott a helyed!

Szodorai Ildikó Judit

 

2014. augusztusában lehetőségem nyílt Brazíliában eltölteni szabadon választható nyári gyakorlatomat a DOE jóvoltából. A célállomás a Joinville nevű 600 ezres lélekszámú „kisváros” Santa Catarina államban. Indulás előtt 2 hónappal felvette velem a kapcsolatot a brazil contact person-om, hozzáadott egy facebook-csoporthoz, majd a leendő szállásadómhoz irányított, aki egy harmadéves orvostanhallgató srác volt. Készségesen segített a felmerülő kérdések megválaszolásában, így a kiutazás idejére már mindennel tisztában voltam: hogyan jutok el a városba, kártyásfizetés, telefonálás stb.

A szállásom a medikus sráccal közös apartman volt, ami az egyetemüktől 1 percre, a kórháztól 20-25 percre található a város központjában.

A városban több kórház is van, én két magánkórházban felváltva tartózkodtam. Egy-egy napon, amikor a tutoromnak ott volt munkája, meglátogattam közkórházakat is. A magánkórházra jellemző a modern felszereltség és az ideális betegszám, míg a közkórházak többnyire elmaradottak és zsúfolásig vannak betegekkel. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy időm nagy részét a „luxuskórházakban” tölthettem.

A jelentkezés során az érsebészetet jelöltem meg, mint választandó szakterületet és ezt az IFMSA sikeresen teljesítette is. Tutorom egy angolul kevésbé beszélő főorvos lett. Így a portugál nyelvtudásom gyorsan fejlődött. Általában ultrahangvizsgálatokra vitt magával, majd amikor látta rajtam, hogy már nem köt le annyira, akkor elvitt a műtőblokkba, ahol bármilyen műtétre szabad bejárásom volt. Hátránya a magánkórháznak, hogy egy ujjal sem nyúlhattam a betegekhez.

Social programok nem lévén hétvégeken közösen szerveztünk programokat a többi kiutazóval: jártunk Florianopolisban, Foz do Iguacuban, Rio de Janeiroban és az Amazonas vidékén is, Belémben. Ezek rendkívül sok szervezéssel jártak, ezért már kiutazás előtt hetekkel lefixáltuk a programot. Hétköznapokon, amikor végeztem a kórházban, délutánonként a szállásadómmal, vagy a többi kiutazóval közösen szerveztünk programokat a városban.

A brazil emberek többsége nem beszél angolul, viszont rettentően segítőkészek. Ha valamit megkérdeztünk, azonnal kézzel-lábbal magyaráztak, ha kellett leintették nekünk a megfelelő buszt, vagy elkísértek minket oda, ahová el szerettünk volna jutni. Az orvosok is hasonlóan kedvesek voltak.

A napi rutin legfontosabb pontja az ebéd: ilyenkor hazatér a család, ki munkából, ki iskolából és egy többfogásos étkezést csapnak. A tutorom többször is vendégül látott családi ebédre, vacsorára, náluk ez teljesen természetes. Ahogyan az is, hogy kocsival fuvaroznak haza, ha éppen egy távolabbi kórházban van aznap tennivaló.

Összbenyomásom a Brazíliában eltöltött egy hónapról teljes mértékben pozitív, életre szóló élményekkel gazdagodtam. Csakis ajánlani tudom ezt az úticélt, senki nem fogja megbánni!!!

Íme néhány fotó:

Tóth Tamás